LUMINA LIVE 2011 - TÖRTÉNET - NOVELLA

Vannak az életben olyan pillanatok, amikor valami olyat hall az ember, amitől elveszti a hidegvérét és nem képes elrejteni az érzelmeit. Így történt ez Debelzaq Fargar Dominiorral is, amikor egy hideg téli estén Hellon a tehenek intézője berontott a hálokamrájába.

-Elkaptak a tolvajt! Uram! Rajtacsipték ahogy csirket lopott!

Fargar kiemelte bozontos fejét a birkabőrők alól, melyek az ágyat borították és álmosan nézett a hírhozóra.

-Remek hírek valóban. Zárjátok az istallóba és holnap megtárgyaljuk az ügyet.

-De, meg akarják lincselni!

-Talán meg is érdemli! Hónapok óta fosztogatja az éléskamrákat és a tyúkólakat.

Majd visszatemette fejét a meleg ágyba, nem is sejtve mennyire közel a pillanat, amikor majd jeges vízre vágyik, hogy lecsillapítsa magat.

-Uram! Amos az! Amos a tolvaj.

Egy pillanatig semmi nem mozdult a szobában Hellon ajkain kívül, melyek alig láthatoan, de annál kitartóbban remegtek a feszültségtől. Fargar lassan felült. Bozontos szakálla és haja izzadtan ragadt az arcára. Félig nyitott szajjal nézett a kandallóban lobogó tűzre pár másodpercig, majd alsó ajkába harapott. Hirtelen kiugrott az ágyból, magára csavarva, egy horgolt takarót, s megindult az ajto felé. Ahogy a takaró lassan lecsúszott az ágyról a harom nő, akik eddig a paplan alatt bújtak meg most meztelenül feküdtek az ágyon. A legidősebb, ki alig lehetett több húsz évesnél aggódva kérdezte a tavozó férfitól.

-Mit tehetünk?

-Ne aludjatok el!

Hangzott a válasz miközben a dominior kiviharzott a szobából egyenesen a ház belső udvarára. Csillogó, fehér hó fedett mindent. Gyönyörű, teliholdas este volt. A fakják fénye beragyogta az átriumot. Az egész látvany tökeletes hátteret nyújtott annak a szerencsétlen, formátlan embernek aki megkötözve, vérfoltosan, szaggatott ruhában térdelt a lepcső aljan, vacogva, három fogjulejtője között. Fargar odalépett a szerencsétlenhez, belemarkolt a hajába és arcát a fény felé fordítva fürkészte egy darabig. Ritkás csapzott haja összefagyva lógott az arcába. Az ajkai több helyen is fel voltak hasadva. Régi sebek borították az arcát mindenütt. Az egyik füle hiányzott, arcának bal oldalan szája hosszan felszakadt és nem is forrt össze soha. Szemei feherek voltak. Nem volt magánal még, ha mozogni tudott is. Lehetett volna bármelyik utcai koldus.

-Miből gondolod, hogy ez a szerencsétlen Amos Dargo?

-Ezt találtuk nála.

Hellon két régi, vérfoltos szarumedált nyújtott át urának. Két medalt, melyek családi címereket ábrázolnak. Két medált, amelyek valaha, szebb napokon két szerelmes nyakában lógtak. Fargar összeszorította a fogait, és úgy sziszegte a csendben várakozó szolgáknak.

-Ezt az embert fürdessétek meg és lássátok el a sebeit. Ha magához tér azonnal küldjetek értem! Ez az este, meg sem történt!

Amos hetekig összefüggéstelenül motyogott magában. Naponta több órára is kiengedték az udvarra kicsit levegőzni, persze csak miután gondosan elreteszelték a nagykaput és őröket állitottak a tetőre. Sebei lassan gyógyultak. Jobb keze, melyet vala oly sok mágikus erővel megáldott ékszer díszített, most élettelenül, sorvadtan csüngött az oldalán. Háta meghajlott, szakálla megőszült. Öregebbnek tűnt, mint a legöregebb ember a földön. Fargar nagy gondot fordított arra, hogy Amos ne szenvedjen hiányt semmiben. Három szolgálolány csak az Ő kényelmére figyelt, de értelmesen beszélni senki nem tudott vele. Magában mormogva járkált fel és alá a házban, mint valami kisértet. A Fargar ház minden tagja félt tőle és a pokolba kivánta, de a Dominornak ezt senki nem merte megemlíteni. Egyik éjszaka, mikor Fargar éppen az esti ellenőrzést végezte az udvarházban meglátta, hogy Amos az udvar közepén áll és meredten nézi a kaput. Ahogy közelebb lépett hallotta a már megszokott, de még mindig ilyesztő, értehetlen mormogását. Odalepétt mellé és vele nézte a kaput.

-Kit vársz jönni öreg barátom?

Kérdezte halkan, választ sem várva. És akkor… Minden előjel nélkül… A legkevésbé várt pillanatban Amos hangosan, érthetően megszólalt.

-Athair, Aldebaran, Riggel, Anthares.

Fargar meg sem mert szólalni. Nyakához kapott és erősen megszorította medálját melyen Dreina szent szimbóluma volt látható.

-Itt vannak…

Mondta Amos és ebben a pillanatban valaki megdöngette a nagykaput. Csönd lett. Hellon lépett ki a házból és kerdően nézett urára, hiszen az utasítás szerint amíg Amos az udvaron van a kapunak zárva kell lennie. Fargar összeszedve minden erejét intett Hellonnak, hogy kinyithatja a kaput. A retesz hangosan recsegve fordult a fémcsapon és a kapu kitráult. Négy sötétlila utiköppenyt viselő alak lepett be. Csukjáik hátravetve lógtak, így látni engedték arcukat, amit orruktól, homlokukig aranyállarc takart. Ajkuk keskeny volt és vértelen hajuk fekete fonatokban lógott a vállukra látni engedve hegyes fülüket. A négy férfi arcának minden vonása megegyezett egymással. Természetesen, szertartásosság nélkül léptek Amos és Fargar elé. Meghajoltak, majd a Fargarhoz legközelebb álló így szolt:

-Az emberek összes Istene tartson meg sokáig téged Debelzaq Fargar, Fargar Dominiora! Anthares a nevem. Ok a fivéreim Athair, Aldebaran és Riggel.

A elfek sorban biccentettek a nevük hallatán. Fargar, aki időközben ismét összeszedte magát erős és kissé talán barátságtalan hangon szólt az elfek vezetőjehez.

-Mit keres a ti fajtátok errefelé?

Anthares elmosojodott, majd alázatosan hátralépett és fejet lejjebb hajtva válaszolt:

-Cornazil szolgájáért jöttünk.

Ebben a pillanatban a másik három elf közrefogta Amost és egy sötétlila utiköpenyt terítettek a vállára. Ugyanebben a pillanatban Fargar hirtelen mozdulattal kést rántott. Mire a penge Anthares nyakahoz ért a nagykapun már kattant is a zár és Hellon egy furkosbottal ált az idegenek háta mögött.

-Mit akartok tőle?

Kérdezte miközben késének élet erősen Anthares nyakához szorította. Az elf arca megkeményedett. Szeme fenyegetővé vált és határozottan így szólt.

-Amos, ma este meghal, de neked mást szánnak az Isteneid! Egy fekete zászlo alatt a fehér unikornis közeleg, hogy visszavegye, amit az övenek gondol. Van még par honapod, hogy eldöntsd elbújsz, mint a többi Dominior, vagy kiálsz azért, amit az emberek igazságnak neveznek. Dreina szolgája vagy! Viselkedj is úgy!

Fargar megkövülten ált. Nem tartotta felháborítónak, amit az elf mond. Igazából szégyelte magát. Szégyelte, hogy idegen földeken járt, amíg a szomszédban Toroniak tanyáznak. Dreina erejét érezte magában. Legszivesebben azonnal nekiment volna a Toroni kutyáknak. És ez volt az a pillanat, amikor Amos hirtelen odafordult, egyetlen ép kezével óvatosan eltolta Fargar késet Anthares nyakától. Mélyen barátja szemébe nézett és így szolt:

-Vezekelj helyettem barátom. Harcolj Calassion oldalán és vágd el az átkos vérvonalat, ami árulokat szül! A fiamnak nem lehet örököse!

-Szavamat adom, hogy Calassion visszakapja ami neki jar. Athros pedig Dreina itelőszéke elé áll, amiert toroni kézre adta az öt dominium egyikét.

A reggel első napsugarai korán jottek az évszakhoz képest. A közeli dombtetőn öt alak állt egy jelöletlen földhalom fölött. Talán már órak óta alltak ott csendben Amos D'argo DelCastille életenek utolsó allomásán. A dombtetőn, ahonnan belátni a Calassion Dominiumot. A földet, amiért élt és meghalt. A vidéket, amit elárult, hogy megmentsen. A vidéket, amit védeni akart és romlásba döntött.