ÚTON... 

Első bejegyzés – Pyarron szerint 3698

 ... szentséges Alborne, még szerencse, hogy megvan! Nem is tudom, mit csinálnék ha elhagynám ezt a kis könyvecskét, talán bánatomban még asszonyhoz se nyúlnék egy jódarabig. No persze nem túl soká, nem vagyok a kegyetlen önsanyargatás híve, azonban jó, ha az ember tudja mindig merre járt, merre volt, hogy legközelebb csak oda menjen vissza legfeljebb, ahonnét a lábán jött - nem pedig zavarták.
 Tehát már csak azt kellett kiderítenem, hol vagyok épp. Sajgó állkapcsom, és feldagadt jobb szemem okán úgy képzeltem, barátságosabb helyen a tegnapi napnál, mielőtt még elragadott volna a kába álom, amit mások sóztak rám erővel. Többen lehettek, és a galádok nem rántottak fegyvert - részegen még én sem lehetek valami ügyes vívó – amit bizonyít a viszonylag épségben széttépdesett ingem (Eredeti tiadlani selyemutánzat volt, egy vagyont kellett visszacsennem érte!), no meg, hogy azon a félmaréknyi rezen kívül ami a nagyapámtól megörökölt tarsolyom mélyén lapult, nem hiányzott semmim. Kivéve talán pár fogat, de az a legkevesebb, azok is mind hátul voltak. Ott kevésbé látszik meg a hiány.
 Ezúttal tán szerencsésebb helyen ébredtem, mint a legutóbb. Akkor igencsak megizzadtam, mire valahogy kimásztam a pittarosok kenneljéből, és csak az égiek a megmondhatói, hogy a ciszterem nélkül miként voltam képes álomba bűvölni azokat a megveszekedett fenevadakat. Ám még élek, s ami a legfőbb, hogy a hangszerem is megvan. Nem egy másik, ugyanaz. Valakik egy talizmánhoz ragaszkodnak, mit családjuk hátrahagyott, mások egy remekbe szabott pengét őrizgetnek otthonról hozott hagyatékként; én ezt a gitárt hurcolom már idestova huszonöt esztendeje. Csupán ennyi maradt örökül apámról, aki anyámnak pénz helyett ezzel fizetett egy átdorbézolt, s ölelkezett, szeszmámoros éj után. Hét esztendős koromban kaptam először kézhez… jól van na, elvettem a ládából, megvertek érte, mit számít az! Hisz úgyis nekem szánta volna az öreg! Én tudom. Különben is, akár szerettem anyám, akár nem, aki a világ legősibb mesterségét űzi, csak ne személyeskedjen, ne érzelgősködjön, legfőként pedig ne szüljön gyereket!
 Nem is akartam megvárni, míg eladnak rabszolgának - akiket a közhiedelemmel ellentétben északon sem vetnek meg a bársonybölcsőben születettek - inkább magamtól szöktem, de mivel a pénz, mint huncut cimbora már akkor is messze szökdösött előlem, nem tudtam mást felmarkolni a szülői bordély ölelő karjai közül, mint ezt a hangszert.
 Először zenélni próbáltam vele, csak úgy a magam módján. Ezt a kutya se díjazta, a paradicsomot meg frissen is utálom. Aztán megpróbáltam eladni, hát nem tudom, végül mégsem vitt rá a lélek. Egyszer még le is ütöttem vele egy kövérkés erionit – kilenc esztendősen azért mégsem dolgozhatok bányában, vagy holmi kikötőkben rakbérbe! Akkor tört el a nyaka. Mármint a hagnszernek! Uram bocsáss, én nem öltem soha! Aztán megpróbáltam megjavíttatni… mintha csak nekem tört volna csontom, furdalt a lelkiismeret, így elbánni a szegény ciszterrel, gonosz dolog lehetett részemről. Mindenesetre, amint beléptem a mélyített építésű műhelyszín szalmaborított padlatára, éreztem, valami nagy van készülőben. Ott volt a levegőben, az illatokban – ódon fa és fürészpor, no meg valami más, kifinomultabb, megfoghatatlanabb, a gerincem tövében csiklandozott vadul, amitől én méginkább feszengtem.
 És az öreg mester - miután hetykén az asztalára vetettem minden vagyonom -, rá se hederített a könnyen jött ezüstre, kezelésbe vette a cisztert. Majd pedig engem.
 Ez a legelső bejegyzésem. Remélem nem csinálom rosszul, a formulában biztosan nem lehet hiba. Nem nagy tudomány a betűvetés vagy mások szignójának utánzása, de sosem gondoltam korábban, hogy egyszer talán naplóírásra adom a fejem... Nem-nem! Csak semmi önvád, fogadásból teszem. Hogy mindig tudjam, merre tartok.

Második bejegyzés – A senki földje után, már csak az Isten háta mögött áll…

 Dartonra, ezt majdnem elnéztem! Rossz tréfa lett volna, ha az a kedves bácsika tovább vitt volna. A nagy jegyzetelés közepette kis híján lemaradtam Cornu városáról! Ahogy így belegondolok, az egyetlenbe, amit egy órákkal korábban odahagyott táblácska hirdetett, egy kereszteződésnél. Fene az egészbe! – gondoltam, és már ugrottam is, búcsút intve eddigi önkéntes fuvarozómnak. Azt tanultam, minden lehetőséget egyből meg kell ragadni, még az elején – a hosszas töprengés csupán elbizonytalanít. Márpedig, nem tudtam, hogy merre vagyok, milyen nap van, mennyit írunk, és még néhány ezekhez hasonlatos apróságnak tűnő dolgot. Abból kellett tehát kiindulnom, hogy ahová táblát állítanak, ott emberek is élnek! Az emberrel meg együtt jár a szesz, és az asszony!
 A ciszterem megvolt, szerencse. A kardom viszont már nem. Pech. Rendbe szedtem magam, amennyire tudtam, és néhány pillanatig fürödve a kellemes, nyár eleji napsugár vakító fényében, az utacskát szegélyező erdő lombárnya iránt indultam meg visszafelé.
 Aznap azonban tényleg tréfás kedvükben lehettek az istenek. Megpróbáltak út közben kirabolni…
 Persze hogy a haramiák, és nem a mindenhatók! Mit is kezdenének azok egy kopottas fájú gitárral, egy pár használt csizmával, szürkére cserzett bőrnadrággal, egy rézveretes kardhüvellyel, meg egy megszaggatott inggel? Persze, hogy annak a három fickónak mire kellhetett mindez… érti a csuda. Fegyver nélkül ismét cselhez kellett folyamodnom, és be is vált; a susnyásba bűvölt medvemorgásra mindegyikben meghűlt a vér, időt adva nekem álcsúcson csapni az egyiket. A szerzett pengével pedig már játszva győztem rohamaik. Túlerő… erre építettek, volna, ha engedem. Nem bántottam őket, elvégre ők se engem, kergetni meg minek: futottak amazok maguktól is, mihelyst leszabdaltam a gombokat a nadrágjukról – persze, eléggé esetlenül.
 Én pedig folytattam az utam Cornuba, hálát adva magamban Arelnak. Legalább fegyverem már volt. Kicsit rövidebb mint az előző, de jól pászolt a hüvelybe.

 Harmadik bejegyzés – Az én földemen…

 Határozottan megtetszett Cornu. Az itt élők ugyan gyanakvón fogadtak, de azért álmélkodva fogadták érkeztem, amikor letelepedve egy bizonyos Lord Sacchayas szobrának tövébe, a főtéren zenélni, s dalolni kezdtem napi betevőmért. Biztos az apámtól örökölt, északi származást sejtető lenszőke bozontom keltett érdeklődést. Az egyik helybéli, piac felől érkező fehércselédtől megtudtam, hogy ez a hajdanvolt úr a szomszédos földeken alapított új hazát magának majd másfélszáz évvel korábban, és hogy időközben a környékbeliek szövetséget kötve az uradalombeliekkel telepedtek le itt. Cornu és a Dominium jól kiegészítették egymást, bár nem volt alá, vagy fölé rendeltségi viszony közöttük. Csupán a vállamat vontam; igyekeztem kiélvezni a feltűnést.
 Még aznap ellátogattam a Három Nővérhez címzett kocsmafogadóba, két-három tucat rézzel a zsebemben idejét láttam kosztolni. Még egy ilyem helyet, drága Alborne, keresve se találhattam volna!
 Tényleg három vászoncseléd vezette, s tartotta karban jobb híján az épületet, alig tucatnyi főt számláló állandó vendégséggel. Imitt-amott egy-egy strázsa is megfordult, de jobbára helybéli parasztok, vagy kézművesek, akik örömmel kaptak étkem elfogyasztásával a ritkán hallott muzsika után. Tapsoltak, teli torokból kísértek, délutánonként, a munkák végeztével még táncoltak is! Esténként pedig szájtátva csüggtek az általam elbeszélt históriák igazságtartalmán nem töprengve, állandó szolgálatok fejében ráadásnak a legidősebb nővér, egy Trassia nevű, kétgyermekes özvegy szállást is kínált, sokat sejtető mosolyokkal hozva kétóránként egy-egy kupa sört, nehogy még kiszáradjak a közelgő nagy melegben. S bár az ellátásra szavam nem lehetett, nekem nem rajta akadt meg a szemem elsőre sem.
 Lylli maga volt a megtestesült álom. Mindig jókedvűen lebbent a sokat koptatott deszkapadozaton, mindenkihez volt néhány kedves szava, és maga a kicsattanó élet lobogott smaragd parazsú tekintetének összes pillanatában. Ebben hasonlítottunk egymáshoz. Ebben is, bár majd tízesztendőnyi korkülönbséget írhattunk az én számlára. Tudtam, ugyanis volt egy különleges képességem. Egyetlen dolog, amit maguk a halhatatlanok adtak, és nem kértek érte cserébe még ezidáig semmit: ha valakit megérintettem, tudtam… nem! Inkább csak megéreztem, azt viszont erősen, hogy kicsoda is az illető. Nem kerestem rá a magyarázatot kölyök koromban sem soha. Legalább különlegesnek érezhettem tőle magam. Hogy egyszer lehetek valaki, aki nyomot hagy maga után, nem csak ténfereg a nagyvilágban. Ezt láthatta bennem a bárdból lett hangszerkészítő is.
 És ezt láttam én is Lylliben. Többre született, mint hogy valami helybéli birkapásztor, netán fanyüvő felesége legyen. Voltak álmai, és méghozzá milyen csodálatos álmok!
 Egy álló hónapig kerülgettem, bókoltam, szedtem virágot a szomszédos kertekből, s úgy viselkedtem, amitől óvva intett a vén kobzosból lett zeneszerszám javító. A szerelem csak elbolondítja a férfiak fejét. Nekem azonban szükségem volt a bolondításra. Visszagondolva mindig csak magammal törődtem. Kocsmáról kocsmára, városról városra jártam. Hölgyszíveket raboltam, párbajoztam, ittam – főleg ittam – és néha magamnál felejtettem egy díszesebb női ékszert, csakhogy továbbmehessek, magam sem tudván mit keresve, vagy mi elől menekülve. Menekültem? Istenuccse, talán… de amikor Lylli közelében voltam, megváltozott minden. Végre törődni akartam valakivel. A gondját viselni. Óvni a széltől is… És amikor végül az enyém lett, úgy szerettem, mintha az első nő lett volna az életemben. És az egyetlen.
 Lassan kezdtem sejteni, hogy hová tartok, és egyre kevésbé érdekelt, merről is jöttem.

 Negyedik fejezet – Tisztelet, és odaadás

 Nem éreztem magam fiatalnak, de veszíthettem a szemfülességemből. Szerelmes lettem, mi tagadás, de élveztem minden percét. Udvarolgattam azért fűnek fának, úgy ímmel-ámmal – nehogy szó érje a ház elejét, de lassacskán egyre nyilvánvalóbb lett mindenki számára a köztem, és az én Lyllim között fellángolt viszont. Akadtak, akik megmosolyogták, s elismerően biccentettek, amikor épp a Három Nővér kerítését javítottam, vagy falát meszeltem félmeztelen felsőtesttel, a napmelegtől kínozva, mások csupán elsiklottak fölötte, hisz nem az ő dolguk, ám akadtak, akik a kezdettől fogva gyilkos indulattal viseltettek irányomban, különösképp egy fickó.
 Korombeli fegyveres volt, egy tagja a magukat önként kikiáltott Cornu béli őrségnek, azonban míg a tényleges fegyverforgatókat jó érzéssel kerültem – meglátszik bárki mozgásán, ha érti, mi a csízió – addig ettől a bugristól legfeljebb annyi félnivalóm lehetett, mint a saját vacsorámtól egy átdorbézolt éjjel után, egy fal tövében öklendezvén görnyedve. Ő volt itt előbb, de a lány engem szeretett, férfinépnél lenyelhetetlen béka. Ez robbantotta ki azt az esti szóváltást is.
 Esélye sem lehetett a szerencsétlennek, itteniként soha el nem hagyva Cornut világlátottsága, tapasztalata nem vetekedhetett az enyémmel. Sem vívótudása. Könnyű pengém - nem igazi rapír, de már majdnem! – nyomán azóta is ott viselheti nevem kezdőbetűjének hegforradását amugy sem túl markáns arcán. E. E mint Elio. (Megjegyezném: családnevet ne is keressen senki, egy szajha fiának, akinek isten tudja ki volt az apja, nem jár efféle cicoma) Remekül szolgált a fegyver, bár élesben akkor próbáltam elsőre; a helyi kovács ajándéka volt, miután megtanítottam íjjal lőni az idősebbik fiát, s olyan szép mesékkel ringattam álomba betegeskedő pici lányát, akinek bajára a helyi füvesasszonyok sem tudtak gyógyító szert kotyvasztani.
 Nem tartott soká a harc, én az asztalra szökelltem, kancsót rúgtam a bugris felé, s míg az a szemébe kerülő pálinkával volt elfoglalva, már ki is dekoráltam a rusnya pofáját. Még belefért egy színpadias meghajlás a hölgyek felé - Lylli halkan felsikkantott, de nem tudtam nem észrevenni a földöntúli boldogságot az arcán - , aztán kirántották alólam a lábakat. Nagyot csattant a kobakom a hatfős asztal kemény lapján, s míg ellenfelem a vérző képével volt elfoglalva, addig én a dudros halántékommal.
 - Másutt játszd az eszed, kobzos! – dörrent fölöttem valami hang, mindenesetre annyira erélyesen, hogy nem is tudom, miért nem ellenkeztem, amikor talpra rántottak.
 Forgott köröttem minden, Arel se tudja tán, ám a fegyverem a padlón való koppanás után merre heverhetett, és még mielőtt kibogozhattam volna ki is áll előttem, két ütést kaptam. Az egyiket a gyomromra. Ekkor szaladt ki belőlem minden levegőt. A másikat pedig a halántékomra. Ekkor sötétült el végleg minden.
 - Az uraság látni kíván, csavargó! - ilyen szíves invitálásnak ki tudna ellenállni? Én igen. Eszméletlenül nem volt nehéz.

 Ötödik fejezet – Sikolyok az éjszakában

 Ne srófoljuk túl: rendesen kiütöttek! Cornu kapitányának határozott szava, és kőkemény ökle volt. Ismeretlenül tartottam tőle kicsit, kerültem ha tehettem, de az első komolyabb beszélgetésünk alkalmával, amint kiengedtek a fogdából, s egy vödör vizet, no meg némi szappant kerítettek, hogy megtisztálkodjam. Szeszt kértem a sebeimre, megittam, majd rögtön menekülni próbáltam, de ott fogtak, mert a Dominium Ura, meghívást intézett felém… Kicsit megnyugodtam. Tehát mégsem a tyúkok miatt a tömlöc.
 Lord Calassion maga ugyan nem hasonlított vonásaiban a cornusi szoborhoz, azonban legalább annyira rendes volt, mint a kapitány, aki miután a maga módján megfékezte a tegnap kitörni készülő háborúságot – elmondása alapján voltak még néhányan, akik reám fenték a késük. Lovat adott, hogy ne kelljen gyalogolni, és ellátott néhány hasznos tanáccsal a környéket, valamint a Domíniumot illetően. Kellemeset csalódtam a fickóban, bár mindenütt hasonlóképp végeznék a fogdmegek a munkájuk.
 Felesleges volna kérdezni mi történt a birtokon. Majd egy teljes hónapig zenéltem, meséltem történeteket – néhányat már ki kellett találjak, ugyanis kezdtem kifogyni a szuflából! – és élveztem az ezzel járó, korábbiakhoz mérten fejedelmi ellátást. Igen, azért néha egy-két formásabb szolgálólánnyal komolyabban szót váltottam… de Lyllit öleltem mindegyikben, s egyre inkább hiányzott a távolléte. Alig láttuk egymást ekkoriban. Talán kétszer, de megértette, nem önszántamból vagyok távol tőle. Terveztük, hogy elutazunk, ketten, együtt, bejárjuk a világot, és közben ha esetleg családot is alapítanánk (itt szemérmesen elpirult) ő szívesen…
 Megmosolyogtam. Ezért imádtam. Ezért imádtam a szerencsémet.
 Azon viszont semmi mosolyognivaló nem volt, amibe csöppentem. Ugyanis amilyen kellemesen teltek a domíniumi nappalok, olyan fertelmesek voltak az éjszakák. Állandóan sejteni véltem, figyelnek… és nem a birtokon élők. … bortokon… élők? Éjjelente, ha összhangzatot gyakoroltam loppal jártam, akár a sanda fekete cirmos, óvakodva araszolván előre mindig a következő tisztás felé. Nem akartam, hogy közvetlenül süssön rám a hold sem, az árnyakban bújva kerestem a megfelelő helyeket, és amennyire tőlem tellett, próbáltam nem felkelteni semminek a figyelmét. Rossz érzésem volt. Hajnalt - így neveztem el a kovácstól kapott kardot – egy pillanatra se eresztettem magam mellől.
 És egyszer… visszaúton…
 Kiáltozásokra értem a Domíniumba. Az ablakokban mécsvilág. Nem mindben. Cselédek nyivákoltak az egyik irányból, míg a másikban valami mozdult. Ösztönösen vetődtem, egyedül a ciszteremet féltve, s meglapultam a magas fűben, ahogy azok… azok a valamik kiszáguldottak az épületből… A helyőrség három alakja követte őket. Az egyik hirtelen felvisított… Hallani lehetett a csontrepesztő találatot. Vér fröccsent szerteszét.
 Lylli! Visszamegyek érted! – csak reméltem, hogy nem hangosan kiáltom ezt, mert a bensőm zakatolt.
 Nem maradok tovább egy percig sem ilyen helyen! És viszem magammal a lányt is. Éjszakára bezárkózunk, reggel pedig pirkadatkor egy percet sem késlekedünk majd.
 Óvatosan csúsztam előre a magas fűben, mígnem elhagytam a félhomályos udvart.
 Órákkal később álltam csak meg pihenni, már szinte Cornunak a határában. Rettegtem attól, ami egyet a szemem láttára ragadott el Calassion úr birtokáról. Ember nem mozoghat ilyen gyorsan! Ez képtelenség!
 Görcsösen markoltam a kardom, de meg kellett álljak, kifújni magam. És ott volt…
 Mégiscsak embernek látszott, csak fekete, jobbára testhez simuló ruhákban, amiket bőrszíjakkal fogatott össze, tele mindenféle olyan szerszámmal, amilyet még én se láttam soha életemben. Veszélytelen volt szegény pára, legalábbis egy nyílvesszővel a mellében – rövid szárú, valószínűleg számszeríj – senki sem szokott ugrálni. Közelebb óvakodtam. Maszk fedte az ismeretlen arcát… Le akartam venni. A szemébe akartam nézni. Hogy legközelebb is legyen elég erőm hozzá. És amint megérintettem, megértettem mindent!
 Vadászok! Lylli!
 Futásnak eredtem. Nem én voltam a célpont, de ha a társai itt vannak a haldoklónak, könnyen azzá válhatok… De mostmár értem, hogy miért… Fogom Lyllit, összecsomagolunk, írok hagyok egy levelet Lord Calassionnak, és eltűnünk innen. Mert ez…

 Hatodik fejezet – Bosszú (5 hónappal később)

 Bolond voltam… még egyszer, talán nem utoljára, ám képtelen voltam leszokni erről az érzésről. Időbe került, míg megszöktem a rabszolgapiacon megvásárolt uramtól. Albornenak hála, a varázsos tudás nem látszik kívülről. Új hangszert, és új fegyvert, valamint új naplót kerítettem magamnak. Az utóbbit volt tán a legnehezebb megölteni érzelmekkel, hisz az első vesztével újra kellett szövegeznem mindent fejből… És… és… Aki majd olvassa, bocsássa el hibáim vagy tévedéseim, így sikerült. De a rabtartók nem végeztek elég jó munkát… Sem a vadászok, se az ő gazdáik… Lylli…