... Egy újabb naplemente, egy újabb napnyi élet... Voltak pillanataim, amikor valahogy másként láttam ezt, pajtás, ám az égiek a megmondhatóik, miért remegett meg a térdem, amikor tehetettem volna ellene. Ki tudja?... Néha még most is remeg.
Tehettem volna érte. ÉRTE! De mégsem ment, és most az Ő akarataikat igyekezvén nem belekeverni, lenyelem a torkomat mardosó epét, keserűséget, majd az utolsó kortynyi szesz fogytával - míg még világot ád a mécsfény - megírom, mi is esett meg akkor... Nem, ez a hely sem szebb, vagy jobb mint a többi, de legalább messze van. Mérhetetlenül messze az uradalomtól...
Eren, Toron, no és jómagam, feneketelen bosszúvágytól telizsákkal a vállamon. Első gondolataimban azt sem tudtam melyikre borítsam, hisz ha nem volna az egyik, a másik felém se bagózna, s akkor még Lilly talán most is élne. De Ő ment, én pedig maradtam, s még bár meg sem alvadt a szégyenbillog volt hege a hátamon - út közben vágtam ki, csak zavart, meg vakarózhatnékot okozott - már el is értem az Úrság határait. Tudtam, ha most panaszt teszek volt vendéglátómnál, azzal semmire se mennék, hisz a lobogókat mardosó szél vihara szempillantás alatt söpör el mindent, s hogy mégtöbb ártalan lássa ténykedésem kárát... nem tehettem. Egy szál karddal (tényleg, az meg hová lett?... azóta se viseltem pengét, legfeljebb a combomban..) rontani a galádokra meg vajh hová vezetne? Onnan jövök, köszönöm, elég volt az a pár felhőtlen hónap. A toroni hideg vérű szerető, de melegszívű jóbarát, ha vendéglátásról volna szó; nem, kiuntam én már a vártömlöcökből! Kétségek, no meg boritalok közt vergődve mit tehettem volna? Csak, amihez értettem... amit tehettem. Szinte semmit.
Híreket vittem gyors lábon ide-oda, így legalább bizonyosságot vethettem magammal, tényleg azt keresi mindenki, ami nekem már a fejemben volt, még szerencse, hogy a kritikus pillanatokban remekül adtam fapofával a fafejet. Míg megmozgattam kivénhedt tagjaim, mik a toroni vendégségben macskásodtak, közelebbről is megnéztem magamnak a közelben kikötött hajót, persze, vitorla nélkül... Nem hibáztatok senkit, ahol vörös és fekete nagyvadak marják egymást végeláthatatlan, ott én is inkább tengeri partkányként élnék koncon, s maradékon, ki tudja, tán még tisztességesen keresnék belőle! Mindenesetre furcsáltam miért pont itt, miért pont most.
Az ereniekkel sajnos nem jutottam sokra, elpuhult bagázs, persze kardcsörtetésben kiválóak, míg a másik oldal... akár, ahogy a krónikákban írnak róluk: kőszobrok méltóságával parádéznak régvolt dicső múltuk romvai fölött... és ugyanezen kőszobrok sebességével, valamint észjárásával fukarkodnak még egymás közt is. Ámbátor építeni, azt tudnak. Ha hosszú szemhunyással jöttem volna shulurtól idáig, észre sem vettem volna a különbséget, midőn a toroniak táborában járok. Mégse mentek vele sokra.
Egyedül csak a lélekvesztő legénységével nem mentem sokra. Barátságot kötöttem a háromfejű egy utazó szolgájával, ki nehezen békélt saját hitsorosaival - ellenségem ellensége jóbarát, míg hideg kést nem teszel a hóna alá alkalom adtán; tartja a vén mondás is. Párbajoztam becsületért, vezettem missziót az éjszakába, kicsaltam a kyr fattyak kincstárának delejét csak hogy hátha így a nem kevésbé megvetett, de jelen helyzetben szimpatikusabbnak tűnő északi vidék, Eren latorjai nagyobb eséllyal rúghatnak labdába, ám... semmi. Belefogtam a mítosz felderítésébe is, kalandozókat bérletem, körbe hánytuk-vetettük (a hányásban főként magam jeleskedtem közöttük) magunk a vidéken, de hiába tudtam mit, és hol keressek, istenuccse, nem jutottunk a nyomára, így viszont ennek sem láttam túl sok értelmét, szélnek eresztettem a zsoldosokat.
Itt... talán ekkortájban volt, hogy mondva csinált üggyel egész a toroni vezérség színe elé jutottam.. és maradt egy tőr a csizmaszáramban, amit nem találtak meg... Ha sikerül, amit tervezek, hát megszolgálom a majdaniakat, és végre, azzal a leánnyal lehetek, kinek kedvéért nem bírom elhagyni a vidéket. Ha nem jön össze... nos, egy fertályóra múlva így is, úgy is együtt vacsorázunk, szóval veszíteni nem veszíthettem sokat.
Aztán akaratom megcsorbult, a kezem törzsem mellé hanyatlott, és az a kés sosem indult halállal szegélyezett útjátra...
Nem tudom cimbora, fogalmam sincs. Nem vitt rá a lélek valamiért. Impozáns dícs-pátoszban úszva kiálthatnám: "Mert én nem vagyok az a fajta!" - ám hazugság volna a javából. Aljább vagyok az obsornál, mert míg ők legalább meggyőződésből háborúznak, addig én elhatározásféléből tétováztam. Lándzsahegyek tucatjai meredtek a torkomnak míg beszéltem, pontosan jó - gondoltam magamban - legalább hamar vége lesz, ám nem mertem kitörni a gyűrűből.
Nem mertem... Nem akartam? Nem tudtam... Nem tudom.
Másnap hajnalon már nem volt gyomrom az ostromot végignézni, még a madártávot is kerültem, hogy loppal nyerjek egérutat mihamarabb a vesztőhelyről. Ahol elvesztettem valakit, az egyetlen lényt, ki fontos volt... Ahol elvesztettem tán magamat is. Nem a bűvös pusztító ige, vagy a zengő tollú nyíl miatt futottam. A mai napig nem merem feltenni magamnak a kérdést, hogy miért, és talán... ez így is van jól.
Engem nem hősi tétemények megcselekvésére formált valami istenekféle hatalom, és nem is azért, hogy megnemesedve, vagy elkorcsulva de büszkén hulljak alá a talpamat övező semmiségbe... Hanem hogy elbeszéljem, "hogy volt"! Nem mondom, hogy felhagytam volna azóta az ivással, de a zenecsinálás rég elmaradt már árnyékomban, s kevesebb vedelés ide vagy oda, mintha a betűim is rendezettebbek volnának. Persze letelepedéssel nem gondoltam még - tán soha nem is fogok, otthonom pusztult nekem egy vidékkel, ahol vidám dal fakadt reggelente, ahol három leány csacsogott, de ki lenne más rajtam kívül komák, aki elmondhatná visszatértében; midőn a legdélcegebbek elbuknak, a komorak fellelkesülnek, a sötét vörösbe, a vörös sötétbe vált...
...hogy ott volt!
Én ott voltam…
AJÁNLOM AZ OLDALT
