Itt mindenféle, a fórumos előtörténet, vagy a JK-k által megosztott saját életút is helyet kaphat.
Mintha Cornu, vagy a Domínum felé tartva az unatkozó utazó megosztaná saját életét, vagy környéken halott pletykákat társaival. Monológ és dialóg is elfogadható!
*Noir egy ribanc. Hát persze hogy nem lehet egyszerűen beérni a városba. Az első akadály egy dühös anyamedve volt, mellyel Krad enyhén elmerengett követője egy bokrot megkerülve futott össze. A medve valamiért eléggé megorrolt Tadeusra, aki a nap és az éjszaka hátralevő részét kénytelen volt egy fa tetején tölteni. Szerencsére már elégggé hozzászokott a fán való alváshoz. Másnap pedig egy kósza sziklacsoportot észrevéve tért le az ösvényről, és öreg éjszaka lett mire rájött, hogy a sziklák csupán egy késői kyr birodalombeli erősség maradványai, mely vajmi kevés érdekességel szolgálhatnak.
Délre végre sikerül visszavergődni a kereskedőútra, és végre-valahára feltűnnek a domínium épületei is…*
*Noir ma Tadusra mosolygott, Cornu felé haladtában ráakadt egy földútra, és ami még nagyobb szerencse, egy kisebb kereskedőkaravánra. A karaván morcos tulajdonosa rögtön jobb kedvre derült az ereni aranyak csillogásától, így Tad két új ingel, nadrággal, és egyéb hasznos ruhadarabokkal lett gazdagabb. A hosszú vándorút igencsak lereongyolta. Egy kis pataknál alaposan meg is mosdott, felvette az új ruhát, és határozott léptekkel továbbindult a domínium felé, ami mint a kereskedőtől megtudta, csupán pár mérföld távolságra van. Ha semmi nem jön közbe estére oda is ér.*
*Noir ma Tadusra mosolygott, Cornu felé haladtában ráakadt egy földútra, és ami még nagyobb szerencse, egy kisebb kereskedőkaravánra. A karaván morcos tulajdonosa rögtön jobb kedvre derült az ereni aranyak csillogásától, így Tad két új ingel, nadrággal, és egyéb hasznos ruhadarabokkal lett gazdagabb. A hosszú vándorút igencsak lereongyolta. Egy kis pataknál alaposan meg is mosdott, felvette az új ruhát, és határozott léptekkel továbbindult a domínium felé, ami mint a kereskedőtől megtudta, csupán pár mérföld távolságra van. Ha semmi nem jön közbe estére oda is ér.*
*Hangos lihegés riasztja meg a fa tetején nyugodtan tollászkodó varjat, ami károgva repül el nyugodtabb alvóhelyet keresni. Hamarosan megjeleni a zihálás okozója, Tad mászik fel az utolsó ágakon. Miután tüdejébe sikerült megfelelő mennyiségű levegőt juttatnia, szertenéz a tájon. A faóriás jópár embernyi magassággal felülmúlja a környező fákat, így messzire ellátni a tetejéről. Ahogy nyugat felé néz, Tad halvány derengést lát a távolban, ami csak Cornu lehet, a térkép nem mutat más települést a környéken. Ha jól számolja a távolságot, holnap délutánra oda is ér. Megnyugodva mászik hát lejjebb a fa alsó ágain elhelyezett felszereléséhez, és az egyik ágvilla tövében nekilát egy nem túl kényelmes, de biztonságos fekvőhelyet kialakítani. Az utolsó éjszakára még megteszi. Holnaptól pedig végre rendes ágyban allhat. Épp itt az ideje már. Kinek is volt az ezsement ötlete, hogy a nyílegyenes út rövidebb? Talán Rolnard könyvtárosé. Krad a megmondhatója, legközelebb őt is magával hozza. Morog még egy kicsit, majd a köppenyébe burkolózva elszunnyad, az éjszakai erdő zajai pedig lassan beterítik a sötétet...*
Azokon az estéken, amikor a hideg falak közt, Adron kvartjának forróságában vagy Darton tercének fagyos markai közt forgolódom ágyamban, álmot látok. Förtelmes rémálom ez, mit egy gyermek feledékeny szeme látott réges-rég, s képeit mégis belevéste elméjébe a fájdalom.
Láttam ahogy a hószín márványbúra mennydörgő morajjal hasad fel, s a várak falai elvásnak a szétrobbanó roppant darabokon. A Gömbszentély, az istenek örök hatalmának csillaga leáldozott. Csak ennyi maradt meg, csak ez a förtelmes kép. Fiatalon még feltettem a kérdést – a tejfehér csillag lezuhanásával az istenek hatalma is elveszett? Mára már tudom mekkora ostobaságot mondtam. A sólyomasszony örökkön reánk mosolyog. Hol gúnyosan, mikor bormámorral rontunk egymásnak, hol eszelős örömmel, ha józanságunk hátrahagyván egymagunk vetődünk a seregek közé.
C.G.
- Igen, ismerem a fiút, régen volt már hogy erre hozta a sors. A fehér város romba dőlte után egyetlen nappal érkezett hozzánk, megnyűtt fűzkosárban. Apró kölök volt még, mellette egy papiros, csak annyi ált rajta: Can Gothryan. Anyja is ott feküdt a kosárnál, kiszenvedve. Mire kitártuk a kapukat, már halott volt. Befogadtuk hát a kölyköt – nagy hiba.
A legnagyobb léhűtő akit valaha láttam…
Morsius Vessatriach – A pyarroni Arel Papok gyülekezetének idős rendtagja
- Can Gothryan. Itt járt egyszer a fiú, neve iránt érdeklődött. Nem sokat tudtam neki segíteni, de miután elrepítette innen a sors találtam egy öreg Predoci nyilvántartó kódexet. Ejj hát nem benne volt a név? Athelas can Gothryan – e férfi az Aranykör Lovagrend tagja volt, neves predoci báró, de mára az egész család eltűnt a süllyesztőben, az öreg meg Ó Pyarron ostromakor veszett oda a Fellegvárban. Hogy ez a kölyök miért viseli e holt nemesi nevet, azt én nem tudom.
Magát be nem mutató Pyarr szerzetes tudós
- Hohó, sokat segített a fiú bizony, istennője szelével repítette a hajóm, amikor északnak mentünk. Csak ne kötötte volna el a rakomány egy részét a zsivány kutya!
Kulthas – Hajós a Gályák tengerén.
Arel papjait én mind fellógatom, mert e csaló itten úrnője nevében rontott a háremembe! És aztán a kincseim felmarása, őreim levágása még dolog… de hogy egy kurtizánom is elragadta az ördögfajzat?!
Harbamad Nunfsah – Dzsad csempész
A mesemondó hős pap – ismerem a botor regéket, amiket csak a fogadóba tévedő kölykök hisznek el. Minden esetre szórakoztató volt a fickó. Sokáig tengette itt az idejét. Egy dolgot viszont ajánlok: ha ivóversenyre hív, ne légy oly botor hogy elfogadd!
Godar – Lecsúszott egykori Erioni városőr – Torozon tavernájának állandó vendége
Can Gothryan a legidiótább férfi akivel valaha is összehozott a sors - azonban sosem tudtam megfejteni. Olykor szilárd arccal, büszke harcosként ránt kardot, máskor őrült vigyorral teszi ugyanezt. Órákig bírja az ivást egykor, s a következő nap három kupa pálinka az asztal alá teszi. Nem tudom mit rejteget, de egy dolog biztos. Vagy a legfortélyosabb alak mind közül… vagy egyszerűen csak Őrült. De leginkább az utóbbi.
Útban vagyunk már a Domínium felé, várhatóan hamarosan megérkezünk. Utunk meglehetősen eseménytelenül telt, bár egy kis faluban tanulságos történet esett meg. Épp éjszakai szállást kértünk volna, amikor az emberek vasvillával támadtak ránk. Nem szokásom a helybélieket kérdés nélkül levágni, úgyhogy kardlappal meg a pajzsainkkal kiosztottunk néhányat. Miután kicsit visszahőköltek, hamar kiderült, hogy banditákra számítottak a pórok (szerencséjük volt, hogy ilyen jámbor természetű vagyok, és nem valódi banditák támadtak rájuk). Elmondásuk alapján egy notórius rablóbanda fészkelte be magát a közelbe, akik nem csak a csirkéket lopkodják, de nem álltallanak az erdőben gyilkolni sem. Mivel nem csak jámbor, de kegyes is vagyok, ezért felajánlottam nekik, hogy némi ellátmányért utána járunk a dolognak. Kiküldtem a felderítőmet meg egy helybélit, hogy szimatoljanak körbe, addig a többiekkel megvacsoráztunk. Már magasan járt a hold, mire visszaértek. A banditák nem tettek meg túl sok mindent táborhelyük álcázása érdekében, gondolom nem terveztek huzamosabb ideig itt maradni. Mindenesetre a használhatónak tűnő parasztokból meg a saját embereimből álló kis csapattal még az éjjel útnak indiltunk, ugyanis a banditák állítólag épp italoztak. És valóban így is volt! Az alávalók olyan biztonságban érezték magukat, hogy még az a pár őr is boroskancsóval a kezében "őrködött". Gyorsan körbevettük a tábort, majd a parasztok elkezdték lenyilazni az őröket meg a mulatozókat. Lett is ám zűrzavar! Sok bandita megsebesült, de kevés halt meg, így embereimmel előrontottunk a bokrokból. Mivel mint írtam, rendkívül kegyes vagyok, ezért felajánlottam nekik, hogy megadhatják magukat. Szerencsére nem tették az ostobák. A sebesültekkel nem volt túl sok gond, néhány kardcsapás után már inkább nem akartak felkelni, de a többiek sem mutattak nagy ellenállást (ekkor már a parasztok is üvöltve előtörtek a bokrokból). Jónéhányan megfutottak a haramják közül, de a vezérüket sikerült élve (még ha nem is egy darabban) elkapnunk. Nem értem mi van a mai banditákkal, már azok sem olyanok mint régen. Odahaza Shadonban legalább uanloműzésnek jók voltak. Csak azt sajnálom, hogy túl gyorsan megszabadultam tőlük.
Mivel a parasztok eléggé vérszomjasak voltak még (általában ez van a csőcselékkel, ha erősnek érzik magukat), úgy döntöttem, az életben maradt banditákat a falu határában fellógatjuk. A vezetőjüket megvakíttattam, a nyelvét kitépettem majd egy nagyobb fához szegeltettem. Egy ideig kellően elrettentő példa lesz, és legalább a falusiak is lenyugodtak. Másnap késő délelőtt indultunk. A páncélomat reggel lepucolta valamelyik pór, így az előző csata (méghogy csata, inkább csetepaté) nyomai nélkül folytathattuk utunkat.
És mi is a tanulság? Vigyázni kell a pórokkal. Gyáva népség, de szeretik a vért, és ha felbőszítik őket, sok mindenre képesek. Odahaza ezért is tartok egy pár fős csapatot, akik egyrészt az adószedőimet kísérik, másrészt pedig megvédik a jobbágyokat. Hiszen amíg elégedettek, és biztonságban érzik magukat, addig nem gondolkodnak Uruk elleni lázongásra.
...már egy éve szinte, hogy feltünt elősször e kreálmány a tengeri hajó fedélzetén érkezett azzal a szenilis vén bolond, rettegett toroni nagyúrral a kyrrel, na az milyen gonosz volt! még a nyertes sereget is porig alázta mikor morzsoltuk fel a toroniakat! De aztán a nagyur hiába távozott úgy sietve, ezt a kis szerencsétlent meg itthagyta, egyszál egyedül, mint az ujjam- kezdte a kocsmában a helyi asztalos a mesét, de ekkor átvette a PipásRitaNéne a szomszéd falucska bába-asszonya a szót-Kellett is ez neki, hát nézz már rá! még arra is lusta hogy a tanyákrol lopkodjon élelmet mint a többi fajtájabéli! Én mondom, kár volt idevenni a Sörös D'Argónak ezt a léhütőt mert csak arra jó hogy a legyeket csapdossa!- de ekkor megint közbeszólt valaki- Nemúgy biza! én meg örülök neki, hogy itt van a Korsóban! Három fiam van, és mióta ez meg itt serénykedik, mert a jószándékot én azért látom benne, azóta a kölykök sem az asszony szoknyája körül sertepertélnek, ami persze a másik végletben azzá fajulna, hogy a határban másznák a vadkörtefákat, de azért ilyen vészterhes időben én jobban örülök neki hogy a három lurkóra, ha másért nem is, de emmiatt a csúfság miatt rálátok itt a hójagon keresztül, ahogy várják mikor jelenik meg s megy el a kúthoz vízért, mint most! Látjátok! elindult megint, és követi a siserehad! Ha nem beszélne akkor még tetszene is a maga módján!- s ekkor egy vén bajuszos favágó is közbeszólt sommásan: Amán bisztos, hogy inkább ilyen Bolondja legyen Cornunak, mint a Puckos Tánti vót, isten nyugosztalja szeginyt! Mert azért minden városnak kell egy bolondjának lennie, s addig jó amíg ez nem a rokonságotokban van! megasztán érdekesmód a farkasok is eltünedeztek a környékről mióta D'argó maga mellé vette...
s ment az esti beszélgetés adomázás kiabálás ajtócsapkodás és kupaemelgetés tovább, néha még mondtak a goblinról jót és rosszat, csak a gyerekek tudták az igazat, az istálló mögött, hol esténként a bábok megelevenedtek a köppenye mögött, s halkan dudorászott hozzá meséket mit csak az értett, ki maga is koránál fogva sejp volt még, de ők nem mondtak semmit, ki ne derüljön, hogy az aprónép gyertyaoltás után e csúnyaságért otthonának, kisszobának, ablakán kilép...
„…tűz…TŰZ! Mindenütt tűz! A kezem! Véres! Sikolyok! Nem! Abigail!!!!...
Megint egy álom. Egyre csábítóbb a kardom éle. De nem, ki kell tartanom. Értük. Muszáj. Másnak valószínűleg nyugtatóan hathat a holdfénybe törő lángok, de bennem valahogy más érzéseket kelt. Léptek. Lépteket hallok. Honnan? Melyik irányból jöhet? Koncentrálj! Megvan. A kardom! Még szükségem lehet rá. A vadász és a szentfazék alszanak. Nem is baj. Nem kell ezt nekik látni. Előbújt az árnyékból. Egy csuklyás alak. Milyen kreatív. A medálja. Ezt a jelet ismerem. Ez cimbora, nem a te napod. Előhúzza a fegyverét. Egy rubint berakásos kard. Szép. Hány ilyet láttam már… Pontosan harminchetet. És már kezdi is. Hogy én ezt mennyire unom:„Megtaláltalak. Tudom ám ki vagy. Tudok az átkodról. És tudom, hogy ki vagy. Te vagy…” Ennél a pontnál untam meg és egy határozott mozdulattal döftem keresztül a torkát. A medálját elásom, jó helyen lesz ott. Viszont a tetemmel kezdenem kell valamit. Nem tudhatják meg mi történt itt. Van is egy ötletem…
…na ébredeznek. „Jó reggelt kedvenc útitársaim! Kértek reggelit?...”
„Már érzem a város szagát. Csak pár napi járásra lehet. Hát ennyi lenne? Tényleg itt, ebben a városban érne véget az utam húsz év keresés után? Annyiszor mondtam már ezt, mitől lenne ez most más? Minek reménykedem? Mert muszáj. Mert nem feledhetem a múltam. Még ma is hallom 89 ártatlan és jólelkű ember sikolyát. De talán most véget ér. Talán az időtlen keresésnek immáron vége lehet. Ha belegondolok, hogy most egy nyugodtan élhetném az életem egy kis falu papjaként… Nem, túlságosan élvezem ezt ahhoz. Túlságosan átadtam magam neki. Apám mindig azt mondogatta, hogy a bosszúnak csak úgy van értelme, ha közben nem vállunk olyanná, mint az ellenségünk. Ma mosolyogva mondanám neki: nem apám, én nála sokkal rosszabb vagyok…”
*A járat végét kőomlás zárja el, és csupán egy emberfejnyi lyukon keresztül szűrődik be némi fény és levegő. Hosszas izomszakaszó munka után sikerül a kis nyílást annyira kitágítani, hogy Thadeus keresztül tudja tuszkolni magát. Lecsúszva a görgeteg másik oldalán járat kiér a szabadba. A nagy felfedezés reményétől eltelve lép ki a napvilágra. Azonban paloták és templomok, rég letünt csodák helyett ameddig a szem ellát, erdős dombok húzódnak. Itt-ott látható csupán néhány megformáltnak tűnő kötömb, ami talán egy egykor volt város mementója lehet, se semmi jel nem utal rajtuk, vajh mi húzódhatott itt egykoron. Tad szomorúan sóhajt, de hát a felfedezők élete sem mindig siker. Legalább a föld alatti vízgyüjtőt helye lejegyzetelve, egy alapos könyvtári kutatás talán kiderítheti mely ősi város nyugszik a föld alatt. Na és ami a legfontosabb, az orkoktól is sikerült megszabadulni. Mivel még sötétedésig pár óra hátravan Thadeus betájolja magát, merre is fekhet Cornu városa. Már csak pár nap távlságra lehet. Bíztatja magát. Így hát szorosabbra húzva a csomagjai zsinórját, folytatja a csizmatalp koptatását, mint minden rendes vándorhoz illik, aki alól a farkasok kiették a lovat.*
„Második nap… második nap… Magamban beszélek. Semmi gond. Már úgysincs messze a cél. Mosolyogva dobom fel a kardom, majd ügyesen elkapom a markolatot. A penge megcsillan a déli nap fényében, mely az erdő fái között tört utat magának mesteri fegyverem felé. A boszorkánymester különös, rendkívül különös. De az ember nem válogatja meg az útitársait. Főleg ha azok fizetnek. Leülök egy kisebb sziklára a patak mellett. Az erdő teljesen csendes és nyugodt. Pont, mint én. Elmosolyodom a gondolattól, hogy hamarosan bevégzem a feladatomat. Megtalálom az árulót, ha addig élek is. De én nem leszek aljas. Nem álmában ölöm majd meg. Lássa csak, hogy én tettem. Alig tudom visszafogni magam. Úton vagyunk, vadász, úton vagyunk... Elteszem a kardomat, majd felpattanok. Vissza kell mennem a boszorkánymesterhez. Azzal az elvarázsolt pappal már biztos aggódnak a „zsoldosukért”. Egy fenéket. Nem is sejtik, ki vagyok… Mindegy. Amíg fizetnek, teljesen mindegy. Viszem az elejtett vadat.”
*Hajnalodik, a nap fénye megcsillan a kőfalak mélyedéseiben megült vízben. Thadeus igencsak morcos kedvvel ébredt, nem éppen kellemes a kövön aludni. Ráadásul az éjszaka Arel kitett magáért, és Albornnal karöltve olyan égi muzsikát rittyentettek, hogy hetedhét határon keresztül hallatszott. Thadeus felkel, kicsit megmozgatja elgémberedt tagjait, és buzgón átkozza azt a percet, amikor nem a könyvtárak nyugodt csendjét és a városok kényelmét választotta. De hát Krad útjai kifürkészhetetlenek, és legyen meg az ő akarata. Thad halk fohászt intéz a Tudás urához, és nekilát a kevés megmaradt felszerelése összeszedésének. Megnézi a kardját is, nem lenne jó, ha berozsdásodna a nyirkos időben, de a jófajta Gianagi acélon egy tűhegyni rozsdafolt se sötétlik.Elégedetten felköti a pajzsát a hátára. Rövid fohászt intéz Urához, aki fényt idéz hű híve kardjára. Elindul a barlang mélye felé, óvatosan lépdelve, ne zavarja fel a feje felett neszező denevéreket álmukból. A barlang nyílegyenesen húzódik előre, halványa lejt és alaposabb vizsgálat után minden kétséget kizáróan látható, hogy nem a természet műve. Valaha talán vízveztékként szolgált, legalábbis a kialakítása és a folyó víz által hagyott jelek erre utalnak. Talán két óra telhetett el, amikor a járat hirtelen egy csarnokban ér véget. Ahogy a szent fényt sugárzó kardot előtartva Thadeus kilép az algútból elámul a csarnok méretein. Ez lehetett a központi ciszterna, ahová a vizeket terelték, és a csarnok tetejét megtartandó, mely valahol a 10 embernyi magasságban húzódott a valaha volt építők gigantikus oszlopokat emeltek, melyek megkövesedett erdőként vesztek a szent fény határát övező sötétségbe. A palplovag egy tudós csodálatával adózik a valaha volt építészeknek, akiknek munkásága dacolt az eónok múlásával. Miután kigyönyörködte magát, és lejegyzetelte az eddig látottakat, Nekilát eldönteni merre is lehet a kivezető út. Hiszen a víz valahová távozott innen, és ennyi vízet nem ok nélkül gyűjtöttek össze, valószínűleg egy nagy város húzódhatott a felszínen. Visszemlékezve a Tarinban és Gianagban látottakra, hamarosan rá is talál egy felfelé vezető járatra, amin felleklesülve a hihetetlen felfedezés gondolatától Tahdeus szapora léptekkel indul meg. A járat végeérhetetlenül csavarodik felfelé, remélhetőleg a felszín felé. Valóban, hamarosan halvány fény világítja meg a járatot, és a légmozgás is ázott föld szagát hozza…*
Délutánra járt már az idő amikor a Cornu felé tartó úton Dalen felébredt egy távoli mennydörgés hangjára. Majdnem leesett a fáról amire felkapaszkodott hogy kémlelhesse a utat és persze a felhőket de most szembesülnie kellett a ténnyel hogy 5m magasan ücsörög és innen nem lenne jó leesni.Vihar közeleg gondolta és míg ez tudatosult benne eleredt az eső is. Eleredt nemhogy eleredt egyenesen szakadt.
Dalennek azonnal eszébe jutottak azok a történetek amikor valakit Arel Istennő dühe ért el egy fa alatt , éppen elkezdett volna lemászni az átnedvesedett faágak hadán amikor észrevette hogy közeleg valaki a sűrű eső függönyén át. Az idegen kantárszáron vezette a szénfekete paripáját ami szemmel láthatóan sántított , Dalennek egyetlen szó jutott eszébe: Kalandozó.
A "Kalandozó" magas termetűnek látszott de a fekete köpennye miatt amibe beburkolózott az eső elől csak a kardjának markolata és hosszúszárú csizmája kandikált ki.
Dalen ösztönösen összehúzta magát a faágon gugolva és lélegzet visszafojtva próbált "láthatatlanná" válni , akár a prédaállat amikor egy ragadozó közelíti meg a búvóhelyét.A Kalandozó pontosan Dalen fája alatt állt meg a paripájával és tekintetét továbbra is az uton tartva szólt fel a kölyöknek:
"Merre van a legközelebbi kovács kölyök?
Csend majd újabb mennydörgés Dalenben most tudatosult hogy visszatartotta a saját lélegzetét , olyan érzése volt mintha egy öklömnyi kő telepedett volna a gyomrába és maga sem értette miért ijedt meg ennyire ettől a férfitől.Nagyot nyelve összeszedte magát és kislányos hangon habogta:
"Azzzz azzz Északra az észak felé vezető úton...
Éles mennydörgés majd szinte azonnal lecsapó villámlás követte Dalen útbaigazítását , a Kalandozó szó nélkül ment tovább a maga megszokott tempójában a szénfekete lova meg megrázva magát az alázúduló eső függönyében..
*Nyugodtan csörgedezett a patak a sziklafalak védelmében, mióta eónokkal ezelött új utat vágott magának a völgyön keresztül. Nyugalmát csak idönként zavarta meg egy-egy erre tévedő nyéglábú vagy kétlábú fenevad. Ezt a vidéket a békés népek messzire elkerülték. Valószínüleg a rossz termőföld, az érctellérek hiánya és nem utolsósorban az ősi romok jelenléte lehetett a kiváltó ok, hogy a kyrek óta nem telepedett meg a vidéken semmilyen nép.
Azonban most hangos zihálás, és ütemes csobbanás visszhangzik a sziklafalak mentén, és a patak egyik kanyarjában a paplovag tűnik fel. Ruhája kissé szakadozozott, piszkos, arca nyúzodt, fáradt, és több napos borosta fedi.
Négy nappal ezelőtt, nem sokkal a rablókklal történt összezördülése után egy ork nemzetség portyázóival hozta össze a balsors. A kéttucatnyi ork igencsak kemény falatnak bizonyult, pedig szinte minden létező trükköt bevetett a lerázásukra. A menekülés közben elhagyta sisakját, és hátizsákját, csak az oldaltarisznyája és a legszükségesebb dolgai, és fegyverei maradtak meg. A szerencse és Krad kegyelme azonban nem hagyta el, mert mióta letért az ösvényről, és a patkban kezdett gázolni, mely a dombok között kanyargott, az orkok mintha elvesztették volna a nyomát.
A patak eleinte csenevész fákkal és bokrokkal benött partok között kanyarog, majd ezek lassan elmaradnak, és egy szűk, két sziklafal által határolt köves meder veszi át a helyét. A mederben most a száraz évszak közepén alig félölnyi víz csörgedezik, de az esös évszak idején a hátrahagyott nyomok alapján a víz szintje akár két-három ember magasságra is emelkedhet.
Thadeus megáll megáll és megigazítja a kardövét, és a hátára szíjazott pajzsot. Nem éppen kellemes mellvértben és teljes fegyverzettel gyalogos kirándulást tervezni. Liheg egy kicsit, és a magasban kéklö eget nézve próbál rájönni, milyen irányba is halad. Mivel nem sikerül rájönni, grimaszol egyet, és ha már visszafelé nem mehet, hát elöre fojtatja a botorkálást a mederben. Fertályóra elteltével azonban patak medre eltűnik egy vályatban, melyet nem túl régi sziklaomlás szűkít járhatatlanná.*
-Orvella lógó bal csöcsére! Ez aztán a slamasztika. *morran fel Thadeus. Alaposan körbenéz, és ahogy forgolódik, úgy két embernyi magasságban egy mélyedést vesz észre a sziklafalban. Mivel nem fülik a foga a hosszú, göröngyös visszabotorkáláshoz, hát dolgait átrendezve nekilát felkínlódni magát a sziklafal kiszögelléseibe kapaszkodva. Hála Antohnak, Arelnak, vagy mindkettőnek, a víz valóságos létrává formálta a sziklát, így ha nem is könnyedén, de felkapaszkodik a kiszögellésig, mely széles barlangbejáratnak bizonyul, aminek a vége a sötétbe veszik. A barlang alja sziklás, de száraz, így Thadeus kapva kap az alkalmon, és nekilát ruháit megszárítani a nap utolsó sugarainál, valamint a fal mellett egyetlen megmaradt pokrócából és a köpenyéből fekhelyet eszkábál magának. A barlangból eközben denevérek neszezése hallatszik és a patak csendesen csobog alant...*
*A rablókra rossz idök jártak, az utakat mostanában hadak járták nem kereskedök, az az egy-két utazo, aki erre az istenek által is elkeült vidékre merészkedett, pedig nem sok haszonnal kecsegtetett. Ígyhát a gyalog utazó, aki ugyan harcosfélének látszik a mellvértje, kardja és pajzsa alapján, talán fellendíti kicsit az üzletet. Mindenesetre egy próbát megér.*
-Hé te, pízt vagy életet! *kiáltott rá a főrabló a szikla tetejéről az utazóra, ki a nagy hátizsákja mellett a pajzsát is a hátára szíjazva hordja.*
-Meglehtösen komoly morális dilemma elé álítasz kedves ismeretlen. Jelzem ez nem vall jó nevelésre, és ahogyan a Grimardi féle etikett könyvben áll...
-Maragyá má magadnak! Meg akarsz hóni idijóta? Ide a dolgokkal, és tán élve maradsz! *szakítja félbe durván a vezér az utazó fejtegetését. A banda másik három tagja közben röhögve elöjön az erdöböl. Hiába no, a fönöknek van humora.*
-Nos nem hagytok sok lehetöséget ugye? *vigyorodik el az utazo, maga elé vetve a földre a hátizsákját. Az egyik bandita mohón kap utánna, de ekkor az utazó hirtelen mozdulttal tökön rúgja a közelébe került rablót, aki öklendezve rogy össze a földön. Az utazó ekkor megfordul, és a balról közeledő félszemű rabló lábár rúgja ki. A megmaradt forradásos rabló kardot rántva ordít fel. A vezér is leugrik a szikláról, kirántva a kardját.
Az utazó is kardot ránt, védve a forradásos vágását, és a köppenyét meglendítve tereli el a figyelmét, miközben homlokon rúgja a feltáplászkodóban lévő félszeműt, aki nyögve terül el. Az utazó a következő csapást is sikeresen hárítja, majd a sebhelyes elé lépve alaposan lefejeli a meglepett rablót. A vezér üvöltve ront rá az utazóra, ki megfordulva kiált fel:*
-Krad segíts! *és a páncélja alól felizzó kör valóssággal átsüt az acélon. A vezér meglepve veszi észre, hogy fegyvere tehetetlenül lesiklik az utazó testéről, aki ki is használja a meglepett rabló döbbenetét, és egy erős csapással állon vágja a markolattal.
A csetepaténak pár szívdobbanás alatt vége van, csak a paplovag szuszog, a kiütköző izzatságot törölgetve az arcáról. Körülötte a négy rabló nyöszörög.*
-Naszóval Grimaldi szerint az udvariatlan megszólítás egyenlö a nyílt atrocitással, ami vért kíván. És ki vagyok én, hogy egy íly neves gorvikival vitába száljak? *folytatja elöző gondolatmenetét.* -Bár a könyv további részében a Vérpróféciákból átvett gondolatokat taglalja, miszerint a kegyes bánásmód megbosszulja magát, és ezért ne hagyj élő ellenséget a hátad mögött. Igazából sehol se hagyj, legalábbis ez a konkluzió. *vigyorodik rá a porban szükölő rablókra* De mivel én nem vagyok gorviki, nincs ilyen félnvalótok, de azt se hagyhatom, hogy utánnam jöjjetek. Szóval ezt most kicsit fájni fog. *vonja elö a tőrét.* De nyugodjatok meg, két szemesztert hallgattam a Sigranomói egyetemen anatómiából, szóval gyorsan meg fog gyógyulni. Legalább ellenörzöm a professzor által elmondottakat. *mereng a tőr élét latolgatva. Majd hirtelen mozdulattal leüti a félemlémben maga alá piszkoló vezért a tőr markolatával.*
-Teljesen meggyőző tudok lenni. Idönként még én is megrémítem magamat...*Mosolyodik el elrakva a tőrt, és a hátizsákját egy fintort vágva a hátára kapva, nagy léptekkel hagyja maga mögött az illusztris társaságot.*
*A kőtömb félig megbújt a nagy tölgyfa alatt. Az árnyékba borult oldalán nem is látszottak a csavart spirálok, de ahol a nap melege megérintette az idömarta követ, valósággal élni látszottak a mintázatok. Valaha sok társával együtt délcegen ált, lépések tízezrein keresztül hosszú sorokban. Most is megvannak a sorok, de egy-két kivételtöl eltekintve mélyen az avar és a bokrok gyökerei alá rejtezve.
Az erdö halkan susogott a nagy tölgyfa körül. Az óriás valósággal kimagaslott a többiek közül, ágait óvón terjesztve minden irányba. Mókusok neszeztek az ágai között, és a szomszéd csalitból egy róka bújt elő, óvatos léptekkel megkerülve a követ, szemét mindvégig rajtva tartva igyekezett keresztül a faóriást övező tisztáson.*
- Jól teszed, hogy szemmel tartod. Tudod ezek a késő crantai fókuszkövek érdekes dolgokat tudnak müvelni.*A róka valósággal ledermedt, és ijedten pillantott a tölgyfa ágai között üldögélö Emberre. Az Ember eleddig semmi hangot nem hallatott, és a szél is elfújta a szagát, nem csoda hogy nem vette észre.*
- Valójában a vonalak sérülése bizonyos együttálások idején igen kellemetlen dimenzionális anomáliákat okozhat, és nem hinném, hogy jól éreznéd magad teszem azt a limbo valamelyik bugyrában. Szerény véleményem szerint a vonalak nem alkalmasak a síkok közötti utazásra, de lehet hogy tévedek, bár ez eddig ritkán fordult elö. De az sem tesz jót az ember, esetedben az állat egészségének, ha négy igen távol esö helyre érkezik meg egy idöben.*Folytatta az elözö eszmefuttatását az Ember. A róka látván hogy nem fenyegeti veszély, lecsüccsent, és érdeklödve nézte az Embert. Hosszú, hét nyár óta tartó életében eleddig ez a harmadik Ember akivel találkozott. És mivel a másik kettö már halott volt, hát azok nem nagyon számítottak.*
- Na persze, ha valaki tudja hogy hogyan kezelje a vonalakat meglehetösen csekély kockázat mellett igen negy távokat szelhet át. Na persze ez nem én vagyok, azaz elméletben tudom, de hát ahogy a bölcs filozófus Jon-Ce és a sárkány párbeszéde tanít minket: „Elméletben te nem létezel” szólt a bölcs. „Gyakorlatilag te vagy az ebédem.” Válaszolt a sárkány.*Az ember fura ugató hangokat hallatott, és ledobta a hátizsákját a földre, és egy huppanással mellé ugrott. A róka a hirtelen mozdulattól megriadt, és megugrott a kötömb irányába. Halk sistergés hallatszott, és egy villanás, melyet a napsütéstől szinte észre se lehetett venni, és a róka ittlétéről már csak a nyomai árulkodtak.*
-Adron bal szemére. *Morrant fel az Ember.* -Én szóltam elöre, de ha már megtörtént a baj, legalább ne merüljön feledésbe. Kár hogy nem tudod már megmondani hogy hova kerültél…*És egy összefűzött papírköteget elövéve az oldaltáskájából buzgó jegyzetelésbe kezdett. Mikor befejezte, elrakta a papírt és egy fintorral a hátára kapta nehéz hátizsákját, röviden méregette a nap állását, majd határozott léptekkel távozott a tisztásról, a cserjés ágai halk surranással csapódtak vissza utána. A nagy tölgyfa és a kőtömb továbbra is egyformán áldogált, míg az ember és a róka nyomait végleg eltakarította az estefelé feltámadó hirtelen zápor.*
Hosszú volt az utam Eren határáig, bár a neheze - a senkiföldje Cornu és Eren között - csak most jön. Úti okmányaim szerint az egyik északi dzsad diaszpórából származom, és vándorútra küldtek, hogy tapasztalataimat gyarapítsam Galradzsa szolgálatára - aki nem hiszi, járjon utána. Már ha van annyi elvesztegetni való ideje, hogy egy vándorló dzsad napszámos múltjának kiderítésére is jusson. Nekem nem lenne.
Időközben rám esteledik - ha értesüléseim helyesek, előbb jutok el Cornuba, minthogy ellátmányom elfogyjon. Errefelé hűvösebbek a nappalok, mint odahaza, de legalább az éjszakák melegebbek valamivel - persze nem sokkal. Az éjszakákat ilyenkor általában az út mentén egy-egy fa tövében meghúzódva, köpönyegem fedezékében töltöm el. Ma sincs másként. Hajnalban a nappal kelek, és reggeli fohászom után folytatom is utamat. Ha szerencsém van, és ma sem futok akadályba, holnapra odaérek. Galradzsa hatalmas...
Itt mindenféle, a fórumos előtörténet, vagy a JK-k által megosztott saját életút is helyet kaphat.
Mintha Cornu, vagy a Domínum felé tartva az unatkozó utazó megosztaná saját életét, vagy környéken halott pletykákat társaival. Monológ és dialóg is elfogadható!
AJÁNLOM AZ OLDALT
